Egyszerű a tényállás, SZERETTEM óvodába járni. Nem írom, hogy imádtam, de jó volt. Egyedül reggelente az erőszakos keltéssel volt bajom, és nekem nem ment jól az a trükk, hogy úgy teszek, mint aki tovább alszik, világért sem tud felkelni. Ovit szinte soha nem engedték kihagyni ilyen ürüggyel.
Én nem emlékszem, hogy sokat sírtam volna azért, hogy hazamehessek. Legelső emlékem a Vizafogó óvodai intézményről egy "Kati néni"-re keresztelt pedagógus, aki óriási szemekkel, nézett rám, és a világ legnyájasabb hangján elmagyarázta, hogy mi is ez a hely, bevitt a fürdőszobánkba, abba amelyik exkluzív csak a kicsiknek, megmutatta a szekrényemet, a szép esernyőt, ami az ÉN jelem és ez milyen klassz már, meg ilyenek. Ő volt a kedves óvónéni, akit szerettem, de ezek valamiért mindig ketten vannak, és tartozott hozzá egy Bea néni, akinek egyébként mi voltunk az első csoportja. Ez a Bea néni pedig akárhogy néztem tökéletes ellentéte volt a társának. Mert Kata néni: vékony test, rövid haj, göndör fürtök, és idős, valamint kedves. Beáta néni meg: duci test, hosszabb, fekete haj, sima egyenes és véletlenül sem kedves, inkább rendszabályozó, aki komolyan megtorolja, ha valaki bűnt követ el a mi kis társadalmunkban. Rettentő szigorú, így maradt meg bennem. Mi voltunk az első csoportja. (Zöldfülű volt)
Az óvónénik egyszer sok év után átjöttek hozzánk látogatóba. Én úgy tettem, mintha meg sem ismerném őket. Ők is tudták, de tiszteletben tartották az álláspontomat. Egyébként a hugicám miatt jöttek, aki akkor már ovis volt, ugyanazoknál az óvónéniknél, mint én anno.
Jut eszembe, imádtam rajzolni. Otthon több tonna rajzom volt eltéve, mániákusan gyűjtöttem őket, anya feltette a műveket a szekrénye tetejére, és egy idő után már vastag toronyszerűség volt belőle. Ezek persze ma már nincsenek meg. Óvodában is szívesen rajzoltam, egyszer magát anyát, hozzá illő két cicivel, amin aztán felvidultak az óvónénik, és anyám is mikor meglátta, óriási bömbölő nevetéssel, ahogy tőle illik.
Bea néninek egy nagy problémája volt velem. Lehetetlennek tűnt számomra megjegyezni, hogy mit kell óvodába másnapra behozni, mert néha volt ilyen feladat. Én viszont mindig elfelejtettem otthon mondani, hogy vigyünk már be zsebkendőt az oviba, mert kérték, aminek eredménye, hogy oviban Bea néni otthon, anyám ordította le érte a fejem. Így mikor máskor kértek valamit, egész nap az zakatolt a fejemben, hogy véletlen se felejtsem el míg anya meg nem jön értem, hogy aztán gyorsan elmondhassam neki, levéve a terhet a vállamról. Borzasztó volt egész nap azt mormolni magamban. "Hozz zsebkendőt, hozz zsebkendőt". Később a letolás okozta sokk átcsapott valami paranoid pszichés elmezavarba, mert mikor Óvónénik mellett játszottam a homokozóban, hallgatóztam, hogy mit beszélnek, és valamelyik másik csoportnak kellett volna szappant hoznia, én pedig magamra vettem, azt hittem elfelejtettem, és ezért is ugye szépen kikaptam, mikor másnap anyám beállított a szappannal. Az a homokozó, (kövekkel körülvéve) egyébként sok sebesülést okozott nekem, egyszer vadul futottam a többiekkel játszani, mikor megbotlottam a homokozó kövében, a térdemen óriási seb lett. Nekem csak fájt, csípett kicsit, nem sírtam, majd megláttam a sebet, hogy milyen randa és bömbölni kezdtem. Ugyanitt a homokozónál szálka ment a kezembe, többször is, egyszer mások vették ki szörnyű sírás árán, máskor magam.
Az udvaron a homokozó mellé volt egy csúszda, egy faház (megfogadtam ovisként, hogy azt a faházat soha nem fogom elfelejteni) és egy kerék, amire fel lehetett állni, és futni rajta, nem ment sehová, azt csak a bátrak vállalták be, egy idő után én is. Meg volt valami várszerűség amiről nagyot lehetett leugrani. Meg egy favonat. Jah és egy fahíd. A többire nem emlékszem, csak arra, hogy ígérték a játékok felújítását, és új játékokat amik akkor érkeztek meg, mikor én otthagytam az ovit.
Na de nem egyedül jártam én abba a csoportba, azért is szerethettem nagyon az ovit, mert elszabadulok az otthoni állapotoktól, sőt barátok közé kerülök. Már az első napon odajött hozzám egy kedves kis fiúcska, Sári Tibi (jele gomba), kitartóan kérdezgette, hogy leszünk-e barátok. Én eleinte valahogy nem mertem válaszolni, de hát végül azok lettünk. Ott így ment a barátság, kérdezési alapon, és én nem emlékszem, hogy bárkit kérdeztem volna, lesz-e a barátom, viszont odajött hozzám még egy Tóth Marci (jele szőlő) is barátkozni, aki jóval erősebbnek tűnt mint a Tibi, sőt ők ketten nem is kedvelték egymást. Meg volt egy Gábor, (jele gyertya) egy Detti, (jele szív) egy Niki, (jele pillangó) egy Dzsenifer és egy Eszmeralda. Meg egy Norbi és egy Zoli, meg egy Beni akik később lettek fontosak, általánosban. Velük csináltam sok jó dolgot. Le is írom őket...
Niki a szép szőke hajú leányzó volt minden fiúcska álma, belé mindenki szerelmes volt, hát én is. Mindenki nyíltan felvállalta, de én túl büszke voltam hozzá, én titokban tartottam a "szerelmemet." Nem sok közöm volt a lányhoz, egyszer nagyon örültem mikor megkergetett, hogy velem foglalkozik, aztán csalódtam mert elkapott, azt hittem képtelen lenne rá. Egyszer pedig mikor bántotta Ádámot (elméletileg) kegyetlenül leszúrtam, sírt is érte rendesen. Az ovi után pár évvel, egyszer még láttam őt, mikor kisiskolások voltunk, a Match előtt, hála szüleinknek. Két szót ha váltottunk.
Norbiban, Zoliban, Beniben és Dettiben volt valami közös. Ugyanabba az iskolába, ugyanabba az osztályba jöttek, ahová én. Oviban nem barátkoztam velük sokat, hiába jártunk egy csoportba. Egyszer odamentem volna Benihez játszani Batmanest, de nem tetszett neki, hogy ki akartam oktatni, Batman mire képes és mire nem. A többieket meg unalmasnak találtam, Norbi barátkozni akart, de kerültem, Zolival meg teljesen érdektelenek voltunk egymás iránt. És kis ovisként még nem is sejtettem, hogy mennyi minden fog velünk történni suliban... Detti, nos oviban hozzá több közöm volt, mint suliban, ahol szinte nem is beszéltünk egymással. De oviban táncoltunk is valami anyák napi rendezvényen, én már nem emlékszem erre, csak a felvételre amin ez látszik. Detti anyja vette fel. Jut erről eszembe egy másik felvétel, amin rokonoknál focizok, azzal szórakoznak, hogy elrugdossák előlem a labdát, én meg futok utána, ami nagyon fárasztó volt, hát talán ezért utáltam meg a focit. Oviban sem szerettem meg, és iskolában sem, mert ha hibáztam egyet, máris leordították a fejem, és ez nekem elég volt, hogy kiszálljak a játékból. De végleg iskolában utáltam meg, a fociedzéseken, ahol az edző, nem is tudom miért, de kegyetlenül leordította a fejem, és sarokba állított. Na nekem ennyi bőven elég volt egy életre, bár később is sokszor pályára álltam, senki sem úgy ismer mint a nagy focistát.
Oviban logopédushoz is jártam, mert pösze voltam. A s és sz hangok felcserélése ment nagyon jól, és az esett nagyon rosszul, mikor csúfoltak érte. A húsz helyett húst mondtam, meg ehhez hasonló cukiságokat. De a logopédus nénit szerettem, és végül sikerült leküzdeni a problémát. Zavart, hogy ügyelnem kell arra, hogy mondok ki egy szót, ezért megkérdeztem, hogy egész életemben kell-e rá ügyelnem, vagy csak csinálni kell amit a néni mond, és varázsszóra hirtelen szépen fogok beszélni erőlködés nélkül. Hát sajnos nem az utóbbi volt a válasz, de aztán összejöttek a dolgok. Viszont néha még képes vagyok ma is összekeverni a két mássalhangzót.
Tibi és Marci mély nyomot hagyott bennem, mert nem jöttek ki túl jól egymással, és gyakori civakodásuk tárgya általában én voltam. Például mikor kettes sorba kellett állni, elkezdtek veszekedni, hogy melyik álljon mellém, mondani se kell, úgy éreztem nagy érték vagyok, ha így küzdenek értem. Folytattunk róla vitát, hogy mit jelent a csaj szó, mert nem tudtuk, hogy fiúra vagy lányra mondják-e, de én Tibi mellé állva kijelentettem, hogy bizony a fiúbarátra mondják. Tibivel egyszer kegyetlenül elbántam. A születésnapomon, amit oviban ünnepeltünk egy Disney Herkuleses tortával, odajött hozzám, és azt kérte, adjam neki az első szeletet. Mert az volt a szokás, hogy a szülinapi tortát az óvónénik felszeletelik, és a szülinapos osztja ki a csoportban. Szóval én Tibinek azt ígértem, neki adom az első szeletet. Aztán odajött Marci, azt mondta, hogy Tibinek adjam az utolsó szeletet, és neki az elsőt. Nem is tudtam, hogy mit tegyek, de Marcira hallgattam, és osztogattam a tortát, bár nem ő kapta az elsőt, nem is Tibike. És ahogy szegény Tibi kezdte felismerni a helyzetet, hogy nem elsőre kapja meg a tortát, hanem az utolsók között, egyre jobban bömbölt, nagyon megsajnáltam, és mérges voltam magamra, amiért nem teljesítettem kérését. Egyébként azon a bizonyos Herkules tortán ott virított "Megara" is, akinek a fejét Eszmeralda kapta meg, ahogy előre kérte. Sőt talán ő kapta az első szeletet, neki egyáltalán nem akartam gondot okozni, túl fontos volt ő nekem.
Eszmeralda volt az én lánybarátom, rengeteget játszottunk, leginkább úgy ahogy ő akart, ő irányított, és nekem ezzel semmi bajom nem volt, mert ha valami nem tetszett, szóltam neki az ügyben, és hallgatott rám. Például, mikor játszottunk, kértem, hogy ne mondja már mindig be, hogy "és most játékból lecsúsznánk a csúszdán" aztán meg lecsúsztunk. Érdekes játékokat játszottam vele, melyek nem nélkülözték a halál, a szenvedés és egyéb hasonló szavakat, igazi horrordrámákat játszottunk le, ahogy ő elterveztem nekem nagyon tetszettek. Eszmeralda egyszer szerepelt az újságban, így mindenki igazi hírességnek tartotta, sőt az anyja táncos volt a Fókusz Star Warsos különkiadásában, amit a Baljós Árnyak eljövetelének alkalmából készítettek. Ez a kiadás egyébként valahol meg van kazettán, főleg mert akkor tombolt a Star Wars hisztéria, amit velem Tibi ismertetett meg egy szép napon, majd apa mesélte el, hogy ez régen mi is volt, meg hogy ki az a Darth Vader, majd egy szép napon kivettük a kölcsönzőből az eredeti első részt, aztán megtanultam esténként félni Vader bácsitól... Emlékszem egy másik hisztériára is, a Pokémon láz, nagy divatja volt a kis gyűjthető korongoknak, amelyek chipsben voltak és ilyen japán szörnyszülött figurák díszítették őket. A rajzfilm, a Pokémon, ami reggelente ment a tévében, szabályos dührohamot váltott ki apámból minden reggel, így aztán nem Ádámmal nem is néztük, de a korongokat gyűjtöttük. Szerintem a Chips eladások soha máskor nem hoztak ekkora bevételt mint akkoriban.
Egyik nap oviban ebédnél beszélgettünk, ami egyébként tilos volt, de akkor valahogy mégsem, és szóba jött a Múmia című "űberdejóazannyát horrorfilm". Előző nap ment a tévében, nekem nem engedték megnézni de az asztalnál ülők közül mindenki látta, beleértve Marcit és Dzsenifert. Én persze beszélni akartam velük, szóval azt hazudtam én is láttam a filmet, és sikerült is beszélnem velük róla, úgy hogy egy másodpercnyi fogalmam sem volt az egészről. Egyszerűen arról beszéltünk, hogy kinek mi volt a kedvenc jelenete, én meg visszamondtam az összeset amit ők elmeséltek. Viszont ahogy Marci mondta, borzalmasnak hangzott, ahogy egy bogár bemászik egy ember száján, aztán felmegy az agyába meg mindenhova, én is látni akartam a filmet. Gáborral ezt egyszer meg is tettem, mikor vendégségben voltam nála. Az anyja felhívta a szüleimet, hogy megnézhetem-e, merthogy ugye horror, ők persze megengedték, szóval néztük, és tetszett. Persze nem ártott meg, az mellett, hogy milyen filmeket láttam én óvodásként. És nem felejtem el, hogy Gáborkánál láttam először életemben számítógépet, és rajta egy játékot. Valami stratégiait. Aztán Marcinál is voltam vendégségben, nála is láttam, szintén egy stratégiait, és annyira megtetszett az egész, hogy gyorsan elhatároztam, nekem kell egy ilyen nyavalya. Most is azon írok, amit elsős korom körül kaptam, akkor modernnek számított, na de előreszaladtam. Egyébként az ovi után legtovább Marcival tartottuk a kapcsolatot és az ő nagymamájával, aki szeretett engem, mert állítólag jó hatással voltam Marcikára. Gyakorlatilag ő volt rám "rossz" hatással.
Sári Tibinek egyszer szülinapja volt amit a Mekiben tartott, azután én is akartam ott egyet, de hát soha nem volt ott szülinapom tartva, és most így visszagondolva még örülök is neki. A Mekinek én csak ne adjak pénzt. Aztán Tibi szülinapja után Gáborka autójával mentünk haza. Rácsodálkozom, hogy mennyi mindenre emlékszem, és hogy ezek mennyire érdektelenek.
De sajnos az ovi egyszer véget is ért, és az én fejembe már tömték, hogy milyen jó lesz az iskola, ahol persze soha nem voltam olyan boldog mint oviban, de mindegy, ott is történtek dolgok. Az utolsó napok egyikén apával a halálról beszéltünk, nézve ki az ovi ablakán, ő csak azt mondta nekem, hogy ne foglalkozzak még a halállal. Ráérek. Aztán az utolsó napokon mikor egyszer anya vitt haza engem és Ádámot onnan, hozta a hírt, hogy lesz egy kistestvérünk, egy harmadik. Nem tudtam, hogy örüljek-e vagy most mi lesz, de érdekes helyzet volt.
Ami Ádámot illeti, egy oviba jártunk, ő előtte a bölcsibe, és emlékszem hogy a kerítésnél, ami szétválasztja a kettőt, ő néha odajött, és sírt nekem, hogy anya vigye haza. Kitalálták, hogy ő bizony diszlexiás, ezért valami külön csoportba tették, és különleges iskolát akartak választani neki, különleges osztállyal, ami a Pannónia lett. Ez mellé Ádám asztmája is kiderült, fuldokolt is egyszer, és akkor taxi vitte kórházba.
Azt hiszem ennyi, leírtam az én kedves óvodám emlékeit.
Iskolába, nos a Vizafogóba kerültem, egy teljesen szükségtelen képességfelmérő teszt után.
