HTML

Óvodában

2011.07.27. 08:56 Agaton

Egyszerű a tényállás, SZERETTEM óvodába járni. Nem írom, hogy imádtam, de jó volt. Egyedül reggelente az erőszakos keltéssel volt bajom, és nekem nem ment jól az a trükk, hogy úgy teszek, mint aki tovább alszik, világért sem tud felkelni. Ovit szinte soha nem engedték kihagyni ilyen ürüggyel.

Én nem emlékszem, hogy sokat sírtam volna azért, hogy hazamehessek. Legelső emlékem a Vizafogó óvodai intézményről egy "Kati néni"-re keresztelt pedagógus, aki óriási szemekkel, nézett rám, és a világ legnyájasabb hangján elmagyarázta, hogy mi is ez a hely, bevitt a fürdőszobánkba, abba amelyik exkluzív csak a kicsiknek, megmutatta a szekrényemet, a szép esernyőt, ami az ÉN jelem és ez milyen klassz már, meg ilyenek.  Ő volt a kedves óvónéni, akit szerettem, de ezek valamiért mindig ketten vannak, és tartozott hozzá egy Bea néni, akinek egyébként mi voltunk az első csoportja. Ez a Bea néni pedig akárhogy néztem tökéletes ellentéte volt a társának. Mert Kata néni: vékony test, rövid haj, göndör fürtök, és idős, valamint kedves. Beáta néni meg: duci test, hosszabb, fekete haj, sima egyenes és véletlenül sem kedves, inkább rendszabályozó, aki komolyan megtorolja, ha valaki bűnt követ el a mi kis társadalmunkban. Rettentő szigorú, így maradt meg bennem. Mi voltunk az első csoportja. (Zöldfülű volt)

Az óvónénik egyszer sok év után átjöttek hozzánk látogatóba. Én úgy tettem, mintha meg sem ismerném őket. Ők is tudták, de tiszteletben tartották az álláspontomat. Egyébként a hugicám miatt jöttek, aki akkor már ovis volt, ugyanazoknál az óvónéniknél, mint én anno.

Jut eszembe, imádtam rajzolni. Otthon több tonna rajzom volt eltéve, mániákusan gyűjtöttem őket, anya feltette a műveket a szekrénye tetejére, és egy idő után már vastag toronyszerűség volt belőle. Ezek persze ma már nincsenek meg. Óvodában is szívesen rajzoltam, egyszer magát anyát, hozzá illő két cicivel, amin aztán felvidultak az óvónénik, és anyám is mikor meglátta, óriási bömbölő nevetéssel, ahogy tőle illik.

Bea néninek egy nagy problémája volt velem. Lehetetlennek tűnt számomra megjegyezni, hogy mit kell óvodába másnapra behozni, mert néha volt ilyen feladat. Én viszont mindig elfelejtettem otthon mondani, hogy vigyünk már be zsebkendőt az oviba, mert kérték, aminek eredménye, hogy oviban Bea néni otthon, anyám ordította le érte a fejem. Így mikor máskor kértek valamit, egész nap az zakatolt a fejemben, hogy véletlen se felejtsem el míg anya meg nem jön értem, hogy aztán gyorsan elmondhassam neki, levéve a terhet a vállamról. Borzasztó volt egész nap azt mormolni magamban. "Hozz zsebkendőt, hozz zsebkendőt". Később a letolás okozta sokk átcsapott valami paranoid pszichés elmezavarba, mert mikor Óvónénik mellett játszottam a homokozóban, hallgatóztam, hogy mit beszélnek, és valamelyik másik csoportnak kellett volna szappant hoznia, én pedig magamra vettem, azt hittem elfelejtettem, és ezért is ugye szépen kikaptam, mikor másnap anyám beállított a szappannal. Az a homokozó, (kövekkel körülvéve) egyébként sok sebesülést okozott nekem, egyszer vadul futottam a többiekkel játszani, mikor megbotlottam a homokozó kövében, a térdemen óriási seb lett. Nekem csak fájt, csípett kicsit, nem sírtam, majd megláttam a sebet, hogy milyen randa és bömbölni kezdtem. Ugyanitt a homokozónál szálka ment a kezembe, többször is, egyszer mások vették ki szörnyű sírás árán, máskor magam.

Az udvaron a homokozó mellé volt egy csúszda, egy faház (megfogadtam ovisként, hogy azt a faházat soha nem fogom elfelejteni) és egy kerék, amire fel lehetett állni, és futni rajta, nem ment sehová, azt csak a bátrak vállalták be, egy idő után én is. Meg volt valami várszerűség amiről nagyot lehetett leugrani. Meg egy favonat. Jah és egy fahíd. A többire nem emlékszem, csak arra, hogy ígérték a játékok felújítását, és új játékokat amik akkor érkeztek meg, mikor én otthagytam az ovit.

Na de nem egyedül jártam én abba a csoportba, azért is szerethettem nagyon az ovit, mert elszabadulok az otthoni állapotoktól, sőt barátok közé kerülök. Már az első napon odajött hozzám egy kedves kis fiúcska, Sári Tibi (jele gomba), kitartóan kérdezgette, hogy leszünk-e barátok. Én eleinte valahogy nem mertem válaszolni, de hát végül azok lettünk. Ott így ment a barátság, kérdezési alapon, és én nem emlékszem, hogy bárkit kérdeztem volna, lesz-e a barátom, viszont odajött hozzám még egy Tóth Marci (jele szőlő) is barátkozni, aki jóval erősebbnek tűnt mint a Tibi, sőt ők ketten nem is kedvelték egymást. Meg volt egy Gábor, (jele gyertya) egy Detti, (jele szív) egy Niki, (jele pillangó) egy Dzsenifer és egy Eszmeralda. Meg egy Norbi és egy Zoli, meg egy Beni akik később lettek fontosak, általánosban. Velük csináltam sok jó dolgot. Le is írom őket...

Niki a szép szőke hajú leányzó volt minden fiúcska álma, belé mindenki szerelmes volt, hát én is. Mindenki nyíltan felvállalta, de én túl büszke voltam hozzá, én titokban tartottam a "szerelmemet." Nem sok közöm volt a lányhoz, egyszer nagyon örültem mikor megkergetett, hogy velem foglalkozik, aztán csalódtam mert elkapott, azt hittem képtelen lenne rá. Egyszer pedig mikor bántotta Ádámot (elméletileg) kegyetlenül leszúrtam, sírt is érte rendesen. Az ovi után pár évvel, egyszer még láttam őt, mikor kisiskolások voltunk, a Match előtt, hála szüleinknek. Két szót ha váltottunk.

Norbiban, Zoliban, Beniben és Dettiben volt valami közös. Ugyanabba az iskolába, ugyanabba az osztályba jöttek, ahová én. Oviban nem barátkoztam velük sokat, hiába jártunk egy csoportba. Egyszer odamentem volna Benihez játszani Batmanest, de nem tetszett neki, hogy ki akartam oktatni, Batman mire képes és mire nem.  A többieket meg unalmasnak találtam, Norbi barátkozni akart, de kerültem, Zolival meg teljesen érdektelenek voltunk egymás iránt. És kis ovisként még nem is sejtettem, hogy mennyi minden fog velünk történni suliban... Detti, nos oviban hozzá több közöm volt, mint suliban, ahol szinte nem is beszéltünk egymással. De oviban táncoltunk is valami anyák napi rendezvényen, én már nem emlékszem erre, csak a felvételre amin ez látszik. Detti anyja vette fel. Jut erről eszembe egy másik felvétel, amin rokonoknál focizok, azzal szórakoznak, hogy elrugdossák előlem a labdát, én meg futok utána, ami nagyon fárasztó volt, hát talán ezért utáltam meg a focit. Oviban sem szerettem meg, és iskolában sem, mert ha hibáztam egyet, máris leordították a fejem, és ez nekem elég volt, hogy kiszálljak a játékból. De végleg iskolában utáltam meg, a fociedzéseken, ahol az edző, nem is tudom miért, de kegyetlenül leordította a fejem, és sarokba állított. Na nekem ennyi bőven elég volt egy életre, bár később is sokszor pályára álltam, senki sem úgy ismer mint a nagy focistát.

Oviban logopédushoz is jártam, mert pösze voltam. A s és sz hangok felcserélése ment nagyon jól, és az esett nagyon rosszul, mikor csúfoltak érte. A húsz helyett húst mondtam, meg ehhez hasonló cukiságokat. De a logopédus nénit szerettem, és végül sikerült leküzdeni a problémát. Zavart, hogy ügyelnem kell arra, hogy mondok ki egy szót, ezért megkérdeztem, hogy egész életemben kell-e rá ügyelnem, vagy csak csinálni kell amit a néni mond, és varázsszóra hirtelen szépen fogok beszélni erőlködés nélkül. Hát sajnos nem az utóbbi volt a válasz, de aztán összejöttek a dolgok. Viszont néha még képes vagyok ma is összekeverni a két mássalhangzót.

Tibi és Marci mély nyomot hagyott bennem, mert nem jöttek ki túl jól egymással, és gyakori civakodásuk tárgya általában én voltam. Például mikor kettes sorba kellett állni, elkezdtek veszekedni, hogy melyik álljon mellém, mondani se kell, úgy éreztem nagy érték vagyok, ha így küzdenek értem. Folytattunk róla vitát, hogy mit jelent a csaj szó, mert nem tudtuk, hogy fiúra vagy lányra mondják-e, de én Tibi mellé állva kijelentettem, hogy bizony a fiúbarátra mondják. Tibivel egyszer kegyetlenül elbántam. A születésnapomon, amit oviban ünnepeltünk egy Disney Herkuleses tortával, odajött hozzám, és azt kérte, adjam neki az első szeletet. Mert  az volt a szokás, hogy a szülinapi tortát az óvónénik felszeletelik, és a szülinapos osztja ki a csoportban. Szóval én Tibinek azt ígértem, neki adom az első szeletet. Aztán odajött Marci, azt mondta, hogy Tibinek adjam az utolsó szeletet, és neki az elsőt. Nem is tudtam, hogy mit tegyek, de Marcira hallgattam, és osztogattam a tortát, bár nem ő kapta az elsőt, nem is Tibike. És ahogy szegény Tibi kezdte felismerni a helyzetet, hogy nem elsőre kapja meg a tortát, hanem az utolsók között, egyre jobban bömbölt, nagyon megsajnáltam, és mérges voltam magamra, amiért nem teljesítettem kérését. Egyébként azon a bizonyos Herkules tortán ott virított "Megara" is, akinek a fejét Eszmeralda kapta meg, ahogy előre kérte. Sőt talán ő kapta az első szeletet, neki egyáltalán nem akartam gondot okozni, túl fontos volt ő nekem.

Eszmeralda volt az én lánybarátom,  rengeteget játszottunk, leginkább úgy ahogy ő akart, ő irányított, és nekem ezzel semmi bajom nem volt, mert ha valami nem tetszett, szóltam neki az ügyben, és hallgatott rám. Például, mikor játszottunk, kértem, hogy ne mondja már mindig be, hogy "és most játékból lecsúsznánk a csúszdán" aztán meg lecsúsztunk. Érdekes játékokat játszottam vele, melyek nem nélkülözték a halál, a szenvedés és egyéb hasonló szavakat, igazi horrordrámákat játszottunk le, ahogy ő elterveztem nekem nagyon tetszettek. Eszmeralda egyszer szerepelt az újságban, így mindenki igazi hírességnek tartotta, sőt az anyja táncos volt a Fókusz Star Warsos különkiadásában, amit a Baljós Árnyak eljövetelének alkalmából készítettek. Ez a kiadás egyébként valahol meg van kazettán, főleg mert akkor tombolt a Star Wars hisztéria, amit velem Tibi ismertetett meg egy szép napon, majd apa mesélte el, hogy ez régen mi is volt, meg hogy ki az a Darth Vader, majd egy szép napon kivettük a kölcsönzőből az eredeti első részt, aztán megtanultam esténként félni Vader bácsitól... Emlékszem egy másik hisztériára is, a Pokémon láz, nagy divatja volt a kis gyűjthető korongoknak, amelyek chipsben voltak és ilyen japán szörnyszülött figurák díszítették őket. A rajzfilm, a Pokémon, ami reggelente ment a tévében, szabályos dührohamot váltott ki apámból minden reggel, így aztán nem Ádámmal nem is néztük, de a korongokat gyűjtöttük. Szerintem a Chips eladások soha máskor nem hoztak ekkora bevételt mint akkoriban.

Egyik nap oviban ebédnél beszélgettünk, ami egyébként tilos volt, de akkor valahogy mégsem, és szóba jött a Múmia című "űberdejóazannyát horrorfilm". Előző nap ment a tévében, nekem nem engedték megnézni de az asztalnál ülők közül mindenki látta, beleértve Marcit és Dzsenifert. Én persze beszélni akartam velük, szóval azt hazudtam én is láttam a filmet, és sikerült is beszélnem velük róla, úgy hogy egy másodpercnyi fogalmam sem volt az egészről. Egyszerűen arról beszéltünk, hogy kinek mi volt a kedvenc jelenete, én meg visszamondtam az összeset amit ők elmeséltek. Viszont ahogy Marci mondta, borzalmasnak hangzott, ahogy egy bogár bemászik egy ember száján, aztán felmegy az agyába meg mindenhova, én is látni akartam a filmet. Gáborral ezt egyszer meg is tettem, mikor vendégségben voltam nála. Az anyja felhívta a szüleimet, hogy megnézhetem-e, merthogy ugye horror, ők persze megengedték, szóval néztük, és tetszett. Persze nem ártott meg, az mellett, hogy milyen filmeket láttam én óvodásként. És nem felejtem el, hogy Gáborkánál láttam először életemben számítógépet, és rajta egy játékot. Valami stratégiait. Aztán Marcinál is voltam vendégségben, nála is láttam, szintén egy stratégiait, és annyira megtetszett az egész, hogy gyorsan elhatároztam, nekem kell egy ilyen nyavalya. Most is azon írok, amit elsős korom körül kaptam, akkor modernnek számított, na de előreszaladtam. Egyébként az ovi után legtovább Marcival tartottuk a kapcsolatot és az ő nagymamájával, aki szeretett engem, mert állítólag jó hatással voltam Marcikára. Gyakorlatilag ő volt rám "rossz" hatással.

Sári Tibinek egyszer szülinapja volt amit a Mekiben tartott, azután én is akartam ott egyet, de hát soha nem volt ott szülinapom tartva, és most így visszagondolva még örülök is neki. A Mekinek én csak ne adjak pénzt. Aztán Tibi szülinapja után Gáborka autójával mentünk haza. Rácsodálkozom, hogy mennyi mindenre emlékszem, és hogy ezek mennyire érdektelenek.

De sajnos az ovi egyszer véget is ért, és az én fejembe már tömték, hogy milyen jó lesz az iskola, ahol persze soha nem voltam olyan boldog mint oviban, de mindegy, ott is történtek dolgok. Az utolsó napok egyikén apával a halálról beszéltünk, nézve ki az ovi ablakán, ő csak azt mondta nekem, hogy ne foglalkozzak még a halállal. Ráérek. Aztán az utolsó napokon mikor egyszer anya vitt haza engem és Ádámot onnan, hozta a hírt, hogy lesz egy kistestvérünk, egy harmadik. Nem tudtam, hogy örüljek-e vagy most mi lesz, de érdekes helyzet volt.

Ami Ádámot illeti, egy oviba jártunk, ő előtte a bölcsibe, és emlékszem hogy a kerítésnél, ami szétválasztja a kettőt, ő néha odajött, és sírt nekem, hogy anya vigye haza. Kitalálták, hogy ő bizony diszlexiás, ezért valami külön csoportba tették, és különleges iskolát akartak választani neki, különleges osztállyal, ami a Pannónia lett. Ez mellé Ádám asztmája is kiderült, fuldokolt is egyszer, és akkor taxi vitte kórházba.

Azt hiszem ennyi, leírtam az én kedves óvodám emlékeit.

Iskolába, nos a Vizafogóba kerültem, egy teljesen szükségtelen képességfelmérő teszt után.

 

 

Szólj hozzá!

A szülők

2011.07.26. 09:10 Agaton

Szóval mikor Ádámmal kis csöppségek voltunk, kétféle nevelést is kaptunk, apuét és anyuét. Ami hagyománnyá lett a családban, és a mai napig is él, hogy apa reggelente kakaót főzött nekünk, és mi cumisüvegből szopiztuk. Később anya is rászokott, aztán lett is belőle valami vesekő problémája, no mindegy manapság apa már az egész családnak főz reggelente horribilis mennyiségű kakaót, ami persze mindig megfekszi a gyomrunkat, és utána gyakran képtelenek vagyunk megenni a reggelit amivel mindig sokat vesződik.

Na de mikor még kicsik voltunk, rituális gabonapehely fogyasztás is volt, apu odaült Ádám és elém, akik az ágyon ültünk, egy tálnyi Nestle nyuszis csokigolyóval benne ugye tejjel, ahogy az látható a Nestle nyuszi csokigolyós dobozán... És akkor egy kanállal Ádám kapott, egy kanállal én. Na most ez is kisebb viszályt szült köztünk, ugye egy tál, két gyerek, hú vajon ki fog többet enni. És a tálban az igazi kincs a tej volt, semmi más, ezért aztán kérleltük apát, hogy csak tejet adjon, és általában engedett is a kérésnek, de ahogy néztem mindig ügyelt ugyanannyit adni mindkettőnknek.

Ami az osztozkodást illeti egyébként, én úgy voltam vele, hogy nem sajnálok én semmit Ádikától, ami nem az enyém. Azt gondoltam, úgy lehetne áldott béke, ha valamiből neki is lenne egy, meg nekem is. Anyuék is rájöttek, hogy ez így valamiféle békét szül, szóval ha nekünk vettek valamit, abból kettőt vettek, és csakis egyforma jöhetett szóba, mert a különböző áru már viszályt szült, hiszen a másik biztos jobb dolgot kapott. Így pl abban az időben mikor ANYÁVAL (Apa gyűlölte a Mekit) a Mekibe gyakran jártunk, főleg a játék miatt, két ugyanolyan játékot vittünk haza, és a többi...

Emlékszem még apára, hogy hogyan fürdetett minket, azt hál' isten nem egyszerre csinálta, de szerintem csak azért, mert nem volt elég hely, abban a kádmentes fürdőszobában, amiben a WC is volt egyben, és az egész kicsi volt és nyomasztó. Gondolom a kicsik alapból nem szeretnek fürdeni, hát én biztos, hogy különösen rühelltem, mert egy kész rémálom volt az a zuhanyzó, a jéghideg vizével, meg a sok vacogással ami utána következett, és egyébként is undorító hányásszínű volt még a csempe is.

Aztán ott volt anya, akit én aranyos kis fiaként nagyon sajnáltam, hogy mennyit szenved, mert apa soha nem ad neki igazat... Szóval én amolyan vigasztalásképp (és talán mert apa foglalt volt) mindig anya mellé bújtam, őt szerettem. És az én áldott jó anyám utólag visszagondolva a pszichológiai terror legfelsőbb szintjeivel kínzott. Emlékszem, hogy reggelente soha nem volt hajlandó fölkelni, mikor én meg Ádám már fenn voltunk. Viszont csinálni semmit nem csinálhattunk, mert az ugye hangos, az zavarja édesanyánkat. Persze mindig az lett a vége, hogy jó hangosan játszottunk, akárhányszor is  üvöltött, hogy "csitt, halkabban már az isten szerelmére" mi valahogy nem tudtunk olyan csöndben létezni amit ő megkívánt. (És az nagyon nagy csöndnek felel meg.) Aztán emlékszem, hogy nem hagyott játszani a kisautómon, mert az hangos volt a padlón, és attól nem tudott aludni, szóval megértően örökre abbahagytam a játékot rajta, és azóta sem érdeklődöm különösebben az autók, és egyéb kerekes jószágok iránt. Tv-t szintúgy nem lehetett nézni, mert azt "még ezt sem tudjátok halkan csinálni", gyakorlatilag vissza kellett volna aludnunk, ami ugye lehetetlen volt. Anya mellett aludni pedig életveszélyes volt. A legkisebb megmoccanásomra ölni készült.

Hát ugye ez is nevelés. Anyu, utólag belegondolva talán túlságosan elkényeztetett volt apa által. A terhességek alatt. Talán.

NA de csinált mást is az én anyám, előszeretettel üvöltötte le a fejünket ha véletlen eltörtünk egy poharat, vagy nem tudtuk elsőre jól betakargatni az ágyunkat, sokat sírtunk miatta, és ilyenkor jött ugye apa a megmentő. Aztán anya panaszkodása, de ezt már leírtam egy párszor. Egy alkalomra sem emlékszem, mikor anya etetett minket Nestlevel, a fürdetés meg ötször rosszabb volt vele mint apával, de legalább gyorsabb is. És nem túl gyakori.

Na de anyát is szerettük főleg én, mert hiába volt idegölően unalmas vele sétálni át Budapest leghosszabb utcáin, minden érdektelen boltba bemenni vele, és persze tilos volt panaszkodni is, hogy menjünk már haza, attól még ő olyat csinált amit apa soha. Vásárolt. Nekünk játékot. Tehát ha valamit szerettünk volna Ádámmal, ő volt a reménysugár, véletlen sem apu, és anya mindig letudott minket egy (két ugyanolyan) Mekis játékkal, ahol magának is vehetett valami "finomságot".

Hát ebben a furcsa szülők által teremtett egyvelegben éltünk Ádámmal, amely sokszor rettentően unalmas és félelmetes volt egyben, és ma sem értem hogy lehet valami unalmas és félelmetes egyszerre, de ez az volt.

Szólj hozzá!

Testvérharc

2011.07.25. 12:21 Agaton

A legelső intenzívebb emlékem Ádámról, ahogy a kiságyában ül, vagy fekszik, nem is tudom, egyszerűen ott van, és beszélni tanul. Mi (apu anyu én) körbe vesszük őt, őt figyeljük, ahogy hangokat ejt ki a száján. Nos be kell valljam azt a szörnyűséges tényt, hogy nem szerettem Ádámot. Ez csak természetes, ahogy Szendi Gábortól láttam leírva a testvérféltékenység az bezony' létező evolúciós kellék. Ádám nézett ott a jóságos szemeivel, vidám és idétlen, értelmet nem tükröző mosolyával, olyan ártatlan és aranyos volt, ahogy a családnevünket próbálta kimondani. Az én első szavam elméletileg tokni volt (zokni) az ővé pedig talán ádá' Erre a párbeszédre nagyon emlékszem, anyu megkérdezi: - Hogy hívnak? Az öcsikém válaszol: -Ádá' Mindenki nevet, talán én is. "Milyen ádá?" Kérdi anyám. Szinü Ádám. Ismét nevettünk, én azon, hogy milyen kis buta, ez még beszélni sem tud, és reménykedtem, hogy ők is ezen nevettek. (Aztán később Ádi teljes neve: Rózsaszínű Ádám lett.) És itt a kiságynál bizony nagyon összevesztünk, aminek sírás lett a vége mert csúnyán nézett rám és megütött, amint anyuék természetesen megint csak nevettek, bár gyorsan elvittek onnan és ez amolyan hadüzenetként él bennem a mai napig, mikor is nyíltan ellenségek lettünk.

Személyiségünk nagyban eltért, ő aranyos volt, nos én is annak tartottam magam, és valóban aranyos lehettem, viszont pluszba én voltam az idősebb, tehát az okosabb is. Ő pedig lett az a kis hülye, aki úgysem érti meg a filmet amit nézünk, aki csak azért él mellettem, hogy engem idegesítsen rengeteg idegesítő szokásával, őrjöngésével. Nos ő nem volt csöndes. Nagyon nem. Hangoskodott sírt meg minden. Csak szépen le kellett tenni minket egymás mellé játszani, ki menni a konyhába, és ez egy időzített bomba beindításának felet meg, mert 5 perc múlva már egymás haját téptük. Leginkább nekem köszönhetően, mert rettentő féltékeny voltam rá, több volt vele a baj mint velem, na ná, hogy több figyelmet kapott. Így mikor veszekedtünk meg ketten kaptunk figyelmet, és harcoltunk érte, hogy apa vagy anya ne a másikat tartsa jogosan mérgesnek. Az volt a győzelem, mikor a másik elkezdett sírni.

Gyakran megvádoltak minket, hogy ikrek vagyunk. Ismerősök, inkább csak kérdezték. Hát ez engem mélységesen felháborított. Még hogy én hasonlítok erre  a kis hülyére.  Talán itt is az evolúció érdekei szerint a személyiségünk szinte teljesen mássá lett, és talán öntudatlanul próbáltam teljesen más lenni, mint a kisöcsém. Végül is ez összejött. Még manapság sem tartom a legokosabb élőlénynek, viszont már kétségbe vonom a saját eszemet is. Kétlem, hogy tényleg mérföldekkel okosabb lennék nála. De mai napig nem tudom mi jár a kis tekervényes agyában, van e ott valami, az örök rejtély. Komolyan.

A nevelésünket illetően lassan kezdett különböző nézet kialakulni szüleink szemében.Ha Ádám balhét csinált, apa megvédte, legalábbis anya így mondta el nekünk. Én is észrevettem valami ilyesmit. Bár apa engem is megvédett, csak ez nem nagyon jutott el a tudomásomig. Ádám lett apa kedvence, én pedig úgy éreztem anya mellé kell állnom, mert sajnáltam, hogy vele milyen igazságtalanul bántak el. Hát így az én kedvencem anya lett.

Nos ebből a testvérharcból már rég kinőttünk. Viszont nem hagy nyugodni a tudat hogy magasabbra nőtt nálam, +pofonként mintha már izmosabb is lenne és jobban is néz ki nálam. De agyban bőven alulteljesít. Ez még megmaradt nekem. Még.

Szólj hozzá!

Kezdetek

2011.07.25. 12:03 Agaton


Nem emlékszem az első lakásra amelyben éltem anyával és apával. Viszont emlékszem egy járókára, amibe betettek, és ez nem igazán tetszett nekem. Emlékszem a csöndre, arra, hogy milyen békés és nyugodt volt minden. Akkor a szüleim még szerették egymást, és én voltam az első gyerek,  a nagy kaland, biztos vagyok benne, hogy agyonszeretgettek. És írtózatosan szinte már unalmasan nagy  csend volt. Visszagondolva nagyon jól hangzik. Imádom a "kihalt helyeket" ahol rajtam kívül senki sincs,
ha egy ilyen helyre gondolok, az mindig megfoghatatlan érzéssel tölt el.
(Ismét szembesültem vele mennyire  egocentrikus vagyok.) A járókás emlékképem rettentő sötét házban  van. És ez a sötétség jellemző volt a házunkra, legalábbis ahogy régi képeket nézegetek róla, úgy tűnik.

Van pár kép arról, itthon egy albumban, amiben apa és anya friss házasokként szerepelnek. Harmadik  házassági évfordulóra készült, én már voltam egy éves. Nos ezen album tanúbizonysága szerint a lakásunk igenis csöndes volt, apám szerint én is nagyon csöndes gyerek voltam, tehát ez stimmel.

Továbbá a környék amit lefotóztak mindenhol nagyon kihaltnak tűnt. Szinte egy embert sem látni rajtuk  a szüleimen  kívül. Tehát csendes, kis lakosszámú környéken nőhettem fel, a neve pedig, mint ahogy most megtudakoltam apámtól: Budapest 19. kerület. Visszavonom a csendes környéket, inkább csendes csak családi lak.

Nos a képek szerint anyu régen sokkal könnyebben szerethető volt, apa nem sokat változott ahogy néztem, talán naivabb volt, és mindketten fiatalok voltak, bár 10 év azért van köztük. Apám életében több  helyen is megfordult, egyszer mesélte  kutyasétáltatás közben. Anyám meg amint férjhez adható volt,  férjhez is ment... Elméletileg egy vonaton ismerkedtek meg, amivel gyakran utaztak mind a ketten.  Látom lelki szemeim előtt ahogy apa meglátta a FIATAL és vonzó anyát, el is tudom képzelni hogyan
szeretett bele. Érdekes ahogy ezt írom egyre okosabbnak érzem magam...hehe

Van még egy emlékkép, ekkor már anya feltehetően terhes volt az öcsikémmel. A kép a következő:
Guggolva a kavicsokat nézegetem a földön, hosszan, elmélyedve, és komolyan elgondolkozva rajtuk, hogy ezek bizony kavicsok. Aztán apu kutyája (nem emlékszem névre, egy vizsla) megszimatolja a popsim, hozzá érinti nedves kis nóziját és jól megijeszt. Igazából ez sem egészen pontos emlék... Nem igazán emlékszem
az Ádám nevű öcsikém előtti időszakra, hiszen másfél éves voltam mikor ő megszületett. Azonban vele kapcsolatban már jóval több emlék szorult az agyamba, amire rájöttem, hogy ezek a mai napig
meghatározzák személyiségem.

 

Szólj hozzá!

Előszó

2011.07.25. 11:59 Agaton

17 éves srác vagyok, nem azt mondanám, hogy teljesen átlagos, inkább csak egy a sok önmagával küszködő közül, aki ezeket  a sorokat is félve írja le, attól rettegve, hogy valaki majd elolvassa rajta kívül, és nemtetszését nyilvánítja. Vagy magában tartja, ami még rosszabb. Most hogy ennek nekikezdtem úgy érzem magam mint ha csak egy tinilány lennék, de be kell látnom, személyiségem inkább illik egy nőjére, mint egy férfiéra. Igyekszem minél hitelesebben, és bátran leírni amit leírok, mert kérem szépen mit is írok...Leginkább Gerlóczy Márton: Igazolt hiányzás című "művéhez" tudom
hasonlítani, igazából az miatt vágtam neki, ez az én önéletrajzom, az eddigi 17 évemről. Jobban mondva annak emlékeiről. Megdöbbent mennyi mindenre emlékszem, és egyben örülök is neki, mert valamilyen formában mindig is megakartam örökíteni magamat. Többször próbálkoztam blogos naplóval, de az inkább lett lelki szemetes apró hazugságokkal mintsem emlékmegőrző iromány. Szóval ez egy önéletrajzi
próbálkozás, legelső emlékektől a legutóbbiig megpróbálok minden lényeges dolgot leírni. Őszintén leginkább magamnak írom, hogy kicsit megvilágosodjak általa, mert az ötlet felvetésekor már rá is jöttem "nagy igazságokra" magamról. Persze azért nem titkolom, tetszene ha majd egyszer valaki más is elolvasná, de félek is tőle, már ezért is komoly bátorság leírni ide a vélt igazságot. Tehát ezek az én emlékeim, és megélésük.

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása