imotstory

Nem emlékszem az első lakásra amelyben éltem anyával és apával. Viszont emlékszem egy járókára, amibe betettek, és ez nem igazán tetszett nekem. Emlékszem a csöndre, arra, hogy milyen békés és nyugodt volt minden. Akkor a szüleim még szerették egymást, és én voltam az első gyerek,  a nagy kaland, biztos vagyok benne, hogy agyonszeretgettek. És írtózatosan szinte már unalmasan nagy  csend volt. Visszagondolva nagyon jól hangzik. Imádom a "kihalt helyeket" ahol rajtam kívül senki sincs,
ha egy ilyen helyre gondolok, az mindig megfoghatatlan érzéssel tölt el.
(Ismét szembesültem vele mennyire  egocentrikus vagyok.) A járókás emlékképem rettentő sötét házban  van. És ez a sötétség jellemző volt a házunkra, legalábbis ahogy régi képeket nézegetek róla, úgy tűnik.

Van pár kép arról, itthon egy albumban, amiben apa és anya friss házasokként szerepelnek. Harmadik  házassági évfordulóra készült, én már voltam egy éves. Nos ezen album tanúbizonysága szerint a lakásunk igenis csöndes volt, apám szerint én is nagyon csöndes gyerek voltam, tehát ez stimmel.

Továbbá a környék amit lefotóztak mindenhol nagyon kihaltnak tűnt. Szinte egy embert sem látni rajtuk  a szüleimen  kívül. Tehát csendes, kis lakosszámú környéken nőhettem fel, a neve pedig, mint ahogy most megtudakoltam apámtól: Budapest 19. kerület. Visszavonom a csendes környéket, inkább csendes csak családi lak.

Nos a képek szerint anyu régen sokkal könnyebben szerethető volt, apa nem sokat változott ahogy néztem, talán naivabb volt, és mindketten fiatalok voltak, bár 10 év azért van köztük. Apám életében több  helyen is megfordult, egyszer mesélte  kutyasétáltatás közben. Anyám meg amint férjhez adható volt,  férjhez is ment... Elméletileg egy vonaton ismerkedtek meg, amivel gyakran utaztak mind a ketten.  Látom lelki szemeim előtt ahogy apa meglátta a FIATAL és vonzó anyát, el is tudom képzelni hogyan
szeretett bele. Érdekes ahogy ezt írom egyre okosabbnak érzem magam...hehe

Van még egy emlékkép, ekkor már anya feltehetően terhes volt az öcsikémmel. A kép a következő:
Guggolva a kavicsokat nézegetem a földön, hosszan, elmélyedve, és komolyan elgondolkozva rajtuk, hogy ezek bizony kavicsok. Aztán apu kutyája (nem emlékszem névre, egy vizsla) megszimatolja a popsim, hozzá érinti nedves kis nóziját és jól megijeszt. Igazából ez sem egészen pontos emlék... Nem igazán emlékszem
az Ádám nevű öcsikém előtti időszakra, hiszen másfél éves voltam mikor ő megszületett. Azonban vele kapcsolatban már jóval több emlék szorult az agyamba, amire rájöttem, hogy ezek a mai napig
meghatározzák személyiségem.