Szóval mikor Ádámmal kis csöppségek voltunk, kétféle nevelést is kaptunk, apuét és anyuét. Ami hagyománnyá lett a családban, és a mai napig is él, hogy apa reggelente kakaót főzött nekünk, és mi cumisüvegből szopiztuk. Később anya is rászokott, aztán lett is belőle valami vesekő problémája, no mindegy manapság apa már az egész családnak főz reggelente horribilis mennyiségű kakaót, ami persze mindig megfekszi a gyomrunkat, és utána gyakran képtelenek vagyunk megenni a reggelit amivel mindig sokat vesződik.
Na de mikor még kicsik voltunk, rituális gabonapehely fogyasztás is volt, apu odaült Ádám és elém, akik az ágyon ültünk, egy tálnyi Nestle nyuszis csokigolyóval benne ugye tejjel, ahogy az látható a Nestle nyuszi csokigolyós dobozán... És akkor egy kanállal Ádám kapott, egy kanállal én. Na most ez is kisebb viszályt szült köztünk, ugye egy tál, két gyerek, hú vajon ki fog többet enni. És a tálban az igazi kincs a tej volt, semmi más, ezért aztán kérleltük apát, hogy csak tejet adjon, és általában engedett is a kérésnek, de ahogy néztem mindig ügyelt ugyanannyit adni mindkettőnknek.
Ami az osztozkodást illeti egyébként, én úgy voltam vele, hogy nem sajnálok én semmit Ádikától, ami nem az enyém. Azt gondoltam, úgy lehetne áldott béke, ha valamiből neki is lenne egy, meg nekem is. Anyuék is rájöttek, hogy ez így valamiféle békét szül, szóval ha nekünk vettek valamit, abból kettőt vettek, és csakis egyforma jöhetett szóba, mert a különböző áru már viszályt szült, hiszen a másik biztos jobb dolgot kapott. Így pl abban az időben mikor ANYÁVAL (Apa gyűlölte a Mekit) a Mekibe gyakran jártunk, főleg a játék miatt, két ugyanolyan játékot vittünk haza, és a többi...
Emlékszem még apára, hogy hogyan fürdetett minket, azt hál' isten nem egyszerre csinálta, de szerintem csak azért, mert nem volt elég hely, abban a kádmentes fürdőszobában, amiben a WC is volt egyben, és az egész kicsi volt és nyomasztó. Gondolom a kicsik alapból nem szeretnek fürdeni, hát én biztos, hogy különösen rühelltem, mert egy kész rémálom volt az a zuhanyzó, a jéghideg vizével, meg a sok vacogással ami utána következett, és egyébként is undorító hányásszínű volt még a csempe is.
Aztán ott volt anya, akit én aranyos kis fiaként nagyon sajnáltam, hogy mennyit szenved, mert apa soha nem ad neki igazat... Szóval én amolyan vigasztalásképp (és talán mert apa foglalt volt) mindig anya mellé bújtam, őt szerettem. És az én áldott jó anyám utólag visszagondolva a pszichológiai terror legfelsőbb szintjeivel kínzott. Emlékszem, hogy reggelente soha nem volt hajlandó fölkelni, mikor én meg Ádám már fenn voltunk. Viszont csinálni semmit nem csinálhattunk, mert az ugye hangos, az zavarja édesanyánkat. Persze mindig az lett a vége, hogy jó hangosan játszottunk, akárhányszor is üvöltött, hogy "csitt, halkabban már az isten szerelmére" mi valahogy nem tudtunk olyan csöndben létezni amit ő megkívánt. (És az nagyon nagy csöndnek felel meg.) Aztán emlékszem, hogy nem hagyott játszani a kisautómon, mert az hangos volt a padlón, és attól nem tudott aludni, szóval megértően örökre abbahagytam a játékot rajta, és azóta sem érdeklődöm különösebben az autók, és egyéb kerekes jószágok iránt. Tv-t szintúgy nem lehetett nézni, mert azt "még ezt sem tudjátok halkan csinálni", gyakorlatilag vissza kellett volna aludnunk, ami ugye lehetetlen volt. Anya mellett aludni pedig életveszélyes volt. A legkisebb megmoccanásomra ölni készült.
Hát ugye ez is nevelés. Anyu, utólag belegondolva talán túlságosan elkényeztetett volt apa által. A terhességek alatt. Talán.
NA de csinált mást is az én anyám, előszeretettel üvöltötte le a fejünket ha véletlen eltörtünk egy poharat, vagy nem tudtuk elsőre jól betakargatni az ágyunkat, sokat sírtunk miatta, és ilyenkor jött ugye apa a megmentő. Aztán anya panaszkodása, de ezt már leírtam egy párszor. Egy alkalomra sem emlékszem, mikor anya etetett minket Nestlevel, a fürdetés meg ötször rosszabb volt vele mint apával, de legalább gyorsabb is. És nem túl gyakori.
Na de anyát is szerettük főleg én, mert hiába volt idegölően unalmas vele sétálni át Budapest leghosszabb utcáin, minden érdektelen boltba bemenni vele, és persze tilos volt panaszkodni is, hogy menjünk már haza, attól még ő olyat csinált amit apa soha. Vásárolt. Nekünk játékot. Tehát ha valamit szerettünk volna Ádámmal, ő volt a reménysugár, véletlen sem apu, és anya mindig letudott minket egy (két ugyanolyan) Mekis játékkal, ahol magának is vehetett valami "finomságot".
Hát ebben a furcsa szülők által teremtett egyvelegben éltünk Ádámmal, amely sokszor rettentően unalmas és félelmetes volt egyben, és ma sem értem hogy lehet valami unalmas és félelmetes egyszerre, de ez az volt.
