A legelső intenzívebb emlékem Ádámról, ahogy a kiságyában ül, vagy fekszik, nem is tudom, egyszerűen ott van, és beszélni tanul. Mi (apu anyu én) körbe vesszük őt, őt figyeljük, ahogy hangokat ejt ki a száján. Nos be kell valljam azt a szörnyűséges tényt, hogy nem szerettem Ádámot. Ez csak természetes, ahogy Szendi Gábortól láttam leírva a testvérféltékenység az bezony' létező evolúciós kellék. Ádám nézett ott a jóságos szemeivel, vidám és idétlen, értelmet nem tükröző mosolyával, olyan ártatlan és aranyos volt, ahogy a családnevünket próbálta kimondani. Az én első szavam elméletileg tokni volt (zokni) az ővé pedig talán ádá' Erre a párbeszédre nagyon emlékszem, anyu megkérdezi: - Hogy hívnak? Az öcsikém válaszol: -Ádá' Mindenki nevet, talán én is. "Milyen ádá?" Kérdi anyám. Szinü Ádám. Ismét nevettünk, én azon, hogy milyen kis buta, ez még beszélni sem tud, és reménykedtem, hogy ők is ezen nevettek. (Aztán később Ádi teljes neve: Rózsaszínű Ádám lett.) És itt a kiságynál bizony nagyon összevesztünk, aminek sírás lett a vége mert csúnyán nézett rám és megütött, amint anyuék természetesen megint csak nevettek, bár gyorsan elvittek onnan és ez amolyan hadüzenetként él bennem a mai napig, mikor is nyíltan ellenségek lettünk.
Személyiségünk nagyban eltért, ő aranyos volt, nos én is annak tartottam magam, és valóban aranyos lehettem, viszont pluszba én voltam az idősebb, tehát az okosabb is. Ő pedig lett az a kis hülye, aki úgysem érti meg a filmet amit nézünk, aki csak azért él mellettem, hogy engem idegesítsen rengeteg idegesítő szokásával, őrjöngésével. Nos ő nem volt csöndes. Nagyon nem. Hangoskodott sírt meg minden. Csak szépen le kellett tenni minket egymás mellé játszani, ki menni a konyhába, és ez egy időzített bomba beindításának felet meg, mert 5 perc múlva már egymás haját téptük. Leginkább nekem köszönhetően, mert rettentő féltékeny voltam rá, több volt vele a baj mint velem, na ná, hogy több figyelmet kapott. Így mikor veszekedtünk meg ketten kaptunk figyelmet, és harcoltunk érte, hogy apa vagy anya ne a másikat tartsa jogosan mérgesnek. Az volt a győzelem, mikor a másik elkezdett sírni.
Gyakran megvádoltak minket, hogy ikrek vagyunk. Ismerősök, inkább csak kérdezték. Hát ez engem mélységesen felháborított. Még hogy én hasonlítok erre a kis hülyére. Talán itt is az evolúció érdekei szerint a személyiségünk szinte teljesen mássá lett, és talán öntudatlanul próbáltam teljesen más lenni, mint a kisöcsém. Végül is ez összejött. Még manapság sem tartom a legokosabb élőlénynek, viszont már kétségbe vonom a saját eszemet is. Kétlem, hogy tényleg mérföldekkel okosabb lennék nála. De mai napig nem tudom mi jár a kis tekervényes agyában, van e ott valami, az örök rejtély. Komolyan.
A nevelésünket illetően lassan kezdett különböző nézet kialakulni szüleink szemében.Ha Ádám balhét csinált, apa megvédte, legalábbis anya így mondta el nekünk. Én is észrevettem valami ilyesmit. Bár apa engem is megvédett, csak ez nem nagyon jutott el a tudomásomig. Ádám lett apa kedvence, én pedig úgy éreztem anya mellé kell állnom, mert sajnáltam, hogy vele milyen igazságtalanul bántak el. Hát így az én kedvencem anya lett.
Nos ebből a testvérharcból már rég kinőttünk. Viszont nem hagy nyugodni a tudat hogy magasabbra nőtt nálam, +pofonként mintha már izmosabb is lenne és jobban is néz ki nálam. De agyban bőven alulteljesít. Ez még megmaradt nekem. Még.
