imotstory

Egyszerű a tényállás, SZERETTEM óvodába járni. Nem írom, hogy imádtam, de jó volt. Egyedül reggelente az erőszakos keltéssel volt bajom, és nekem nem ment jól az a trükk, hogy úgy teszek, mint aki tovább alszik, világért sem tud felkelni. Ovit szinte soha nem engedték kihagyni…

Szóval mikor Ádámmal kis csöppségek voltunk, kétféle nevelést is kaptunk, apuét és anyuét. Ami hagyománnyá lett a családban, és a mai napig is él, hogy apa reggelente kakaót főzött nekünk, és mi cumisüvegből szopiztuk. Később anya is rászokott, aztán lett is belőle valami…

A legelső intenzívebb emlékem Ádámról, ahogy a kiságyában ül, vagy fekszik, nem is tudom, egyszerűen ott van, és beszélni tanul. Mi (apu anyu én) körbe vesszük őt, őt figyeljük, ahogy hangokat ejt ki a száján. Nos be kell valljam azt a szörnyűséges tényt, hogy nem szerettem…

Nem emlékszem az első lakásra amelyben éltem anyával és apával. Viszont emlékszem egy járókára, amibe betettek, és ez nem igazán tetszett nekem. Emlékszem a csöndre, arra, hogy milyen békés és nyugodt volt minden. Akkor a szüleim még szerették egymást, és én voltam az első…

17 éves srác vagyok, nem azt mondanám, hogy teljesen átlagos, inkább csak egy a sok önmagával küszködő közül, aki ezeket  a sorokat is félve írja le, attól rettegve, hogy valaki majd elolvassa rajta kívül, és nemtetszését nyilvánítja. Vagy magában tartja, ami még…